A körzeti megbízott élete tevékeny, sokrétű, számos feladatot felölelő, odaadást, fegyelmet és  alázatot igénylő munkavégzésből áll. Általános szolgálati feladatokat teljesít, adminisztratív, ügykezelési feladatokat végez, felvilágosít, felvilágosítást kér, segítséget nyújt a rászorulóknak, őrzési, objektum-, létesítményvédelmi és általános személyvédelmi feladatokat, valamint járőrszolgálatot lát el, intézkedéseket foganatosít és határforgalmat ellenőriz, személyes szabadságot nem, továbbá személyes szabadságot korlátozó intézkedést foganatosít, kényszerítő eszközöket alkalmaz, rendőri csapaterős feladatokat teljesít, idegenrendészeti és menekültügyi feladatok ellátásába vesz részt, közrendvédelmi,- közlekedésrendészeti,bűnügyi,igazgatásrendészeti,idegenrendészeti és határrendészeti feladatokat lát el, idegen nyelven kommunikál, intézkedik.

Dankó Imre ezzel szemben asztalra rakott lábbal kurvaanyázta a tévében látható, botladozó, kapálózó, a göcsörtös lábaihoz nem illeszkedő gömb által akadályozott, a fizikai munkavégzéstől végkimerülés szélére sodródó, a felfestett, számára kijelölt területet át nem látó, kollégáival megértést, összehangolt feladatvégzést egyenes szándékkal, a pillanat tört részére ki nem alakító, ellenben az ellenfelet rendre kiszolgáló, genetikailag selejtesen mutálódott, testvérházasságból származó, képességeihez mérten jelentősen túlfizetett, profi labdarúgó játékost.

– De selejtes vagy, hogy a nénikéd kapna tőled écet! Olyan egyedül állt pedig a Harmati, hogy depressziós lett a magánytól!

-Baj van, főnök? – szólította meg Csutak János ft. zászlós közvetlenül mögötte állva. Máshol nem is nagyon tudott volna állni, úgy szét voltak hányva az akták.

– Hogyne lenne baj!? – pördült hátra Dankó.– Hogy lehet ilyen hülyét kérdezni? Hogy van-e baj? Már miért ne lenne baj, bazmeg?! Hát mitől lenne jó?! –  Csutak megszeppenve a kopott edzőcipőjét kezdte méregetni. Főnökével a viszonya hűvös volt, mint Ojmjakon egy januári reggelen, ráadásul minden eddigi nyitása Dankó felé rendre kudarcba, ha nem tragédiába torkollott.

-Ezek miatt! – fordult vissza Dankó a tévé felé, széttárt kezekkel. –  Ezek miatt, bazmeg azt a nyomorék anyád, bukok ötezerötöt! Az MTK leixelt a Szombathellyel, a vízilabdások meg megbaszták a buzi geciket, mondmá’, azokat a tetves zsidókat, azt ez az egy hiányozna, ötfeles szorzó. De ilyet te még nem láttál, a Dzsemángáli, ez a szenegáli vagy milyen leprás afrikai cigány, tizenötről melléküldte. Telibeverte a reklámtáblát! Hogy kúszna vissza a Nílusba bazmeg, ahova beleszarta az anyja! Na de ez még semmi, eztán jött ez a moldáv csatár, ez a Csermenkejov, vagy mi a geci. Ez a kecskekúró! Szóval, véletlenül bazmeg, el sem hittem, jól jött be a szöglet, csak hagynia kellett volna, hogy fejbe bassza a labda, aztán mit csinál helyette a mocskos zsidaja? Elesik! Megcsúszott az apja gecijén, hogy fogadná örökbe a román vándorcirkusz medvetápnak ezt a faszszopót!

-Figyelj, több dolog… – dörzsölte idegesen a tenyerét Csutak. Dankó újra megfordult.

-Több? – Szemei vérben úsztak, azzal méregette a bután rámeredő tepsi arcot.

– Igen, de rövid leszek… – szabadkozott. – Az egyik, megint jött bejelentés Bé bácsiról…

– Azt leszarom. Mi a többi?

-A másik, hogy van a földúton egy összetört autó…

-Az ráér. Már összetört. És mi van még?

-A másik, kint állnak valami urak és akarnak valamit feljelenteni…

– Munkásőrök, bazmeg?

– Nem tudom…  De már régóta várnak…

– Bele ne kössenek nekem a betonba, bazmeg! Kurva telibebaszott anyjukat – tápászkodott fel nehézkesen Dankó. – Gyere, bazmeg! Ezek is ma akartak utoljára feljelenteni bármit is, az ziher!

A körzeti megbízott épülete előtt négy férfi álldogált. Dankónak jó volt a megérzése, nem hiába volt állományban vagy húsz éve: pestiek voltak. Négy köcsög pesti faszszopó. Pár méterre tőlük meg egy rakás nő meg gyerek bambult ki az autókból.

– Mi lenne a gond? Apropó, máris van egy, oda nem szabad állni, rendőrség számára fenntartott hely! – bökött Dankó a parkoló járművekre.

– Elnézést, nem láttunk kint táblát… – válaszolta az egyik férfi.

– Nem kell tábla. Látja, mi ez, nem? Rendőrségi épület! Ez meg előtte van, tehát nem lehet ide állni.

– De… – nyelt egyet egy maszatos horgásznadrágot viselő férfi. A mondat azonban a torkán akadt.  – Rendben, mindjárt jövünk… – mondta inkább ahelyett, amit gondolt.

Miattam ugyan nem kell, kiáltott utánuk Dankó, majd rágyújtott egy cigire, közvetlenül az épület bejáratában, a dohányozni tilos tábla alatt.

Lassan forgatta a kezében a cigis dobozt, fejcsóválva méregette a hátoldalán látható dögcédulás hullát. Néha végigfutott a fején, hogy kettő árából már elmehetne szopatni, de még így is inkább a cigit választotta. Ráadásul mióta tilos zárt térben dohányozni, annyit szív, mint egy jóféle tengeri spongya. Tévében látta, hogy a gyöngyhalászok is mind dohányoznak. Hát az ő tüdejével sem volt semmi gond, legfeljebb csak a színe, azt meg úgysem lehetett látni.

Meccsen még most is ő futotta a legtöbbet, volt hogy két kilométert is, pedig a többiek majd egy tízessel voltak fiatalabbak nála. Ha reggel felkelt, alig köhögött tíz percig, de utána magától elmúlt a második cigi után.

De nem csak az erőnléte volt kimagasló, hanem a technikája is. Legutóbb is megye háromban olyan szépen megetette egy testcsellel a hátvédet, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Pedig a bekk nagyon nem akarta hagyni, hogy elmenjen mellette, még utána is köpött. Már a kapussal állt szemben, amikor oldalról érkezett egy furkó, tarajos autószerelő gyerek, azt fölrúgta, mint egy vödör szart. Miközben Dankó a földön fetrengett, a negyven fős hazai szurkolótábor felállva tapsolt. Szép volt Zolika, adj a kék gecinek! Zolika mosolyogva, elégedetten integetett ki nekik.

Bezzeg két nap múlva, amikor bilincsben vitték el az otthonából, nem zengett a szép volt Zolika, csak az anyja nézgelődött utána kisírt szemekkel.

A sérülés miatt aztán ki kellett hagynia Dankónak az utolsó bajnoki meccset, amin végül ixeltek, így nem jutottak fel. Pedig a Gávavencsellő, Kállósemjén, Rakamaz vagy Cellspan-Balkány meccseire van, hogy kijár kétszáz fő is. Ráadásul a készülő Cellspan-balkányi fedett sportlétesítményben ez a sok ember mind le is tud majd ülni egyből az első sorban. Ami azért jó, mert így nem köpködik egymás nyakába a szotyoládét, viszont az is le tudja köpni a partjelzőt, akinek rövid a nyála.

Dankóéknak egyébként nem volt rossz csapatuk, szervezetten, összeszokottan játszottak, ha meg elrontottak egy indítást, és a kiugró szélső Jagocska Csabi lába helyett a védő Tokár Roli szomszédos telkére rúgták a labdát, utóbbi gyorsan el tudott szaladni érte. Általában a hagyományos románsárga – pipacspiros csíkos szerelésükben léptek pályára, ami az edző Füli bá’ szerint szerencsés színösszeállítás volt, mert ha kergették őket a lódarazsak, legalább jobban hajtottak a fiúk.

A csapatnak volt kabalája is, a mindenes Jani bá’, egy lapáttal a kezében, amin támaszkodott az elmúlt húsz évben a pálya szélén.

– Hogy van Jani bá’?

– Legfeljebb egy pohár sört, köszönöm szépen. – hangzott el számtalanszor az oldalvonal mellett, amit csak Jani bá’ látott egyenesnek.

Dankó megmozgatta kicsit a bal lábát. Még mindig fájt. Szerencsére a csont nem tört el, csak a bőr szakadt fel harminc centi hosszan. Alig hét óra után az ügyeleten adtak neki felszerelést, amivel rendesen össze tudta varrni a sebét.

– Na – nyomta el közben cigarettáját Dankó az épület friss sárga falán, mikor gondolataival ideáig jutott, a négy férfi pedig visszatért a parkolásból. Az egyik belekezdett valami mondandóba, hogy kik ők, mik ők, meg itt voltak horgászni, meg a fasz se tudja mi. Dankót annyira se érdekelte, mint kardfokú tigrist egy lábos tök.

A horgásznadrágos látva ezt, roppant ideges lett. Ráadásul négy nap alatt egy rendes halat sem sikerült fogniuk, a többiek meg rá is játszottak, be se etettek rendesen, rossz méretű csalit és horgot használtak. Nincsen ebben a tóban hal, Laci, kérlek. Visszhangzott a fülében a Komáromi tudálékos hangja.

–  Azt? – próbálta Dankó nógatni a parasztot.

–  Elvitték a pénzünket és az iratainkat az autóból, amíg horgásztunk. – próbált a lényegre térni a férfi.

–  Jaaa! Há jobban kell vigyázni, nem szabad semmit az autóba’ hagyni.

–  Tessék? – lepődött meg a férfi.

–  Mondom, az autóba nem szabad hagyni semmit. Egy rágót se. Valakinek büdös a szája, azt feltöri érte az autót.

–  Kerítéssel körbevett magánterületen voltunk – mondta megütközve a férfi.

–  Hát az más, akkor meg nem is értem. Le kellett volna lőni őket, mint egy kutyát – vonta meg a vállát Dankó. Ami neki valóban nem esett volna nehezére, nem véletlen hívta pont őt át a múltkor a szomszédja, akinek az örökbefogadott kis uszkárja valahogy öregségére egy újfunlandi lett, aztán tíz kilót zabált naponta. Imi, hozd már a szolgálatid, az öreg dzsuker elfáradt, csöngetett át egyik nap hozzá a nevezett szomszéd, fejcsóválva nézve a kertjében fel-alá rohangáló nagytestű állatot. De Iminél épp nem volt a szolgálatija, mert kölcsönadta hétvégére vadászni a haverjának.

De gond az nincs így se, a dzsukert rá kell állítani egy rézlemezre, az se baj ha fém, azt áramot vezetni bele, mondta meg Dankó a frankót. A szomszédja hitte is meg nem is, hogy jó lesz ez így, de hát mégiscsak rendőr mondta, az meg nem hülye, arrafelé legalábbis nem számított annyira annak.

Mégse olyan öreg ez a dzsuker, csóválta öt perc után a fejét Dankó, de a szomszédja szerint nem a dög korával, hanem az áram erősségével volt gond. Mer’ lopják azt is a brazilok, tette hozzá. De végül mégis rendben megdöglött a kutya, csak türelem kellett hozzá.

De ez már csak így megy vidéken, nevük is csak muszájból van a kutyáknak, de van, hogy nincs is. Szóljá má annak a buzi ebnek, hogy ne ugasson! Mondja az egyik ember a másiknak. Az meg szól neki, hogy ne ugassá má, me elverlek! A kutya meg ugat tovább, aztán vagy elverik, vagy nem.

A pestieknek azonban fennakadt a szemöldökük a megjegyzésen, mondjuk feléjük a kutya bent lakik a lakásban, ami Dankóéknál még a nagymamának is külön kegynek számított.

– Nem tudom, hogy érti, mi nem hordunk magunknál fegyvert, és különben is…

– Különben is, mi?

– Ne haragudjon, de szerintem nem az én feladatom lenne, hogy…

– Nem? Akkor kié? – emelte meg a hangját Dankó.

– Hát esetleg a maguké…

– Az enyém?! – kerekedett el Dankó szeme. – Há’ persze, végülis hógyisne’, ott kellett volna állnom lesbe a bokorba! Látni előre, mi lesz! Mert csak belenézek a szolgálati varázsgömbbe, azt már látom is, hogy hopp a pestieket mindjárt megcsinálják a dakoták! Azt akkora kitüntetést kapnék, hogy daruval akasztanák a mellkasomra. Mit szólsz Jani, jó volna mi? – fordult zavartan pislogó társa felé.

– Kezd bohózatba fulladni ez egész, már ne is haragudjon. – vette át a szót pattogós hangon egy addig szótlanul álldogáló piros atlétás emberke. De hiába pattogott, így se volt több százhatvan centinél, pedig rendes ember minimum hússzal ennyinél kezdődik, vélte Dankó, aki ráadásul félt a törpéktől, és a gyerekeket se szerette.

– Mi már az eset után nyomban felhívtuk a 112-es segélyhívót, ahol vagy tíz perc után kapcsolták az illetékes rendőrkapitányságot – hadarta kitartóan a kis minyon – Ott végre valaki végighallgatott minket. Kértük, hogy jöjjenek ki, nyomokat rögzíteni, vagy amit kell ilyenkor tenni. De semmi nem történt, ott is leráztak minket!

– És aztán? Ehhez nekem mi a fasz közöm van? – fogyott el végleg Dankó türelme. – Hogy magát ki rázta le? Hát cseszegesse akkor azt! Hogy menjen ki rögzíteni azokat a nyomokat, amit maga szerint ilyenkor rögzíteni kell.

– Nem is értem miről beszél. Nekünk ott mondták, hogy jöjjünk ide, és tegyünk feljelentést – folytatta a férfi. – Mi ezt akkor mondjuk egyből kifogásoltuk, részint mert szerintünk idővel egyre kevesebb az esélye elkapni az elkövetőket, a másik meg, hogy ugye az iratainkat ellopták, nem akartunk kocsival elindulni. Mi van, ha megállítanak útközben minket a rendőrök, még mi kerülünk bajba. Erre azt mondták, hogy túl sok filmet nézünk.

– Igazuk lehet – bólintott Dankó.

– Na látja…

– Na, nem maguknak! Fogyasztottak alkoholt?

– Hogy érti? Hogy jön ez ide? Ennek milyen jelentősége van abból a szempontból, hogy kiraboltak minket? – pillantgatott zavartan a többiekre a férfi.

– Abból aztán semmilyennek, de azzal nem is tudunk foglalkozni, mert lejárt a hivatali idő – bökött Dankó a jobb válla mögé egy táblára. – Viszont ettől függetlenül nekem intézkedési kötelességem van, ha szabálysértés, vagy bűncselekmény elkövetéséről szerzek tudomást! Az már egyszer kiderült, hogy papírok nélkül vezettek, ha nem is teljesen a maguk hibájából, viszont az ittas vezetést nem áll módomban tolerálni! Nehogy hozzak egy szondát, azt felgyulladjon! – mérte végig a döbbenettől lecövekelt vörös orrú brigádot.

Ezzel hátat fordított, betessékelte a kollégáját az épületbe, és belülről kulcsra zárta az ajtót.

– Fasz Pestiek, azt hiszik, ez itt a Miami Vice. Menjünk inkább szépen vissza, nézzük meg, hogy állunk.

Nem lepődött meg különösebben, hogy nem jól. Épp a csapat edzője értékelte a vesztes mérkőzést, aki szerint egyéni hibák döntötték el a találkozót, ráadásul rosszkor, épp a szünet előtt kapták a második gólt. Fejben a fiúk már az öltözőben jártak. Hallotta elhűlve Dankó. Mer, buzik, vagy mi a faszom? Az edző elkeseredettségében kicsit sípoló hangon beszélt, szemei pedig csillogtak a nedvességtől.

– Murai Marcit sajnos ma megették a pályáról az ellenfél játékosai, pedig tőle gólt, gólokat vártunk. Edzéseken pedig rendre kiválóan teljesít a Murci, amit a mérkőzéseken nem tud megismételni, valami okból. Meg kell vizsgálnunk ezt az okot, és ha ebben az okban én is benne vagyok, akkor abból le kell vonnom nekem is valamit, de hogy mit, annyira ne menjünk előre. Ami miatt viszont álljunk meg egy pillanatra, hogy a védőink az egész mérkőzésen indiszponáltak. A Pekó legalább harmincszor helyezkedett félre. Én azt kérdezem, hogy én védekezzek, nekem kéne védekeznem a kispadról? A Pekó meg fölírja a táblára a taktikákat? Mert akkor csinálhatjuk, de akkor ne csodálkozzunk, hogy abból ami lesz! Mert az, hogy ma itt nem lehet Mohács, egy Trianon, egy ilyen szar után, már elnézést, az elkeseredés beszél belőlem, szóval az azért van, mert össze van rakva a csapat. A másik, szokni kell az új stadiont is, amihez idő kell. Ehhez a fedettséghez hozzá kell szokniuk a játékosoknak, mert jobban visszaveri a szurkolói hangokat, amik a játékosokat elbizonytalanítják. És akkor álljunk már meg! A stadion a szurkolóknak készül, akiknek, ahogy a nevükben is benne van, szurkolniuk kell, ahogy a játékosok játszani, a bírónak meg…fütyülni! Nem anyázni. Olyan nincs, hogy anyázók, fogalmilag sem, nem kell ehhez nyelvésznek lenni. És ez itt a lényeg, mert én is hallom ezeket a hangokat a pálya szélén, hogy milyen szurkoló az, aki nem szurkoló egyébként szerintem, aki olyanokat kiabál a saját játékosának, hogy ne szomorkodj, Lacika, nem a te hibád, hogy anyádnak nem volt pénze abortuszra? Meg kár, hogy nem az apád volt a buzi, mert akkor meg se születtél volna? Utána meg egyemberként rázendítenek, hogy Kutas Árpi, baszd meg az anyád? Már elnézést! Hát de miért nem lehet kihagyni ebből az anyámat? De nem csak az enyémet, hanem az összeset? Talán, ha a szurkolók se így állnának a csapathoz, a fiúknak is több kedvük lenne rohangálni. Ráadásul a játékvezetők teljesítménye is méltóságon aluli! Kettesalá. Hát miért kell, könyörgöm, annyira gyorsan belenyúlni a játékba? A tizenegyes előtt lehet, hogy a Vida bizonytalankodva szerelt, de még le volt dermedve a lába, ilyen gyorsan nem lehet felvenni a játék tempóját, főleg egy ilyen drasztikus meccsen! Nyugaton, ahol sokkal felkészültebbek a játékvezetők, én ilyet sosem látok, hogy az első támadást befújják tizenegyesre, eldöntve ezzel az egész mérkőzést. Most többet hirtelen nem is akarok mondani, mert ami kijönne a számon, az még hozzám se lenne méltó. Köszönöm.

Dankó keserűen sóhajtott és kikapcsolta a tévét.

– Tudod mit mondok, Janika? Azt mondom neked, le van szarva, jövő héten a kettesből olyan kötést rakok össze, hogy összecsinálod magad! De most hozzad a kulcsot, kimegyünk ehhez az autóhoz. Viszont neked kell vezetned, nekem kurvára fáj a lábam – mondta, majd kibontotta a negyedik doboz sörét.