Hónap: 2026. június

Az egyik már rég bezárt, külvárosi butik kirakatában egy műanyag próbababa porosodott. Évek óta fehér áttetsző csipkés blúzt, combközépig érő farmersortot, és barna műszőr-róka bundát viselt.

Ha az öltözéke nem is, de a mozdulatlan nő sort alól kilógó műanyag lába felkeltette egy műbőr szandálos, ötvenes férfi érdeklődését. Azt mustrálta hosszasan a két apró bogárszemével, néha felkapva tekintetét a csipkés blúz alatt felsejlő plasztik domborulatokra.

De megbasznám, gondolta. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy ez így normális-e. Aztán úgy döntött, hogy az. És bámulta a kirakatot tovább.

Mondjuk, ha láttad volna, kikkel volt eddig, te is inkább a babát basztad volna meg.

Eddig nővel egyébként is csak hullarészegen volt, ilyen kellemes szalonspiccesen még sosem. A rendes kúrásról így csak homályos, egyébként nem túl jó emlékei vannak: liheg, mint az állat, izzad, meg büdös van. És mindene viszket. Ha magának csinálta, bezzeg el se fáradt annyira, saját szájszagát meg nem érezte.

Emberünk egyébként régen a népmesékben szög lett volna: amibe, ha belelépnek, fáj, ha meg rábasznak egy kalapáccsal, akkor elgörbül. De azért szögnek még így is hasznosabb lett volna, mint így, embernek, félig összeszarva. Legjobban egyébként akkor vették hasznát, ha máshol volt, úgyhogy akkor örültek igazán, amikor elment, ha meg jött, akkor annyian mondták, hogy a faszomat, ahányan ott voltak.

Ez főleg a kocsmában volt így, ahol mindig elmondta a történelmet, hogy az, hogy volt. De úgy magyarázta el az elejétől a végéig, hogy az még véletlenül sem lehetett volna úgy. Még a párhuzamos világokban sem, akármennyi is van belőlük.

Csak az hibázik, aki hülye! Mondta. Aztán ha hiszed, ha nem, a végére mindenki hülye volt.

Viszont olyan nagy hanggal, magabiztosan mondta a dolgokat, hogy egyedül csak egy ember mert vitába szállni vele, aki korábban egy gimnáziumban dolgozott portásként.

Mindeközben az atomkátyús úton egy kisgyerek úgy hajtotta a biciklijét, ahogy azt az anyja kifejezetten megtiltotta neki. Vágódott is akkorát, mikor megpadkázta a járdát, mint az egykereküző vak medve. El is kezdett hangosan sírni, lehet, hogy még a lába is eltört.

A próbababát gusztáló férfi erre ösztönösen megfordult, ahogy a bogarak is odasereglenek éjjel az égő villanykörte köré. Látta a gyerek vérző lábát, hallotta, hogy sír, mégsem csinált semmit. Már azon kívül, hogy megvakarta az orrát, mert az meg viszketett.

Inkább elfordult.

A vért amúgy sem szerette. Még jó, hogy nem lettem nő. Azt vérezne a pinám. Gondolta már kamaszon is. Aztán azóta is örül, hogy ő az, és nem más.

Amúgy is, minek esik el. Fogalmazódott meg benne orrvakarás közben inkább egy érzés, mint gondolat, ami aztán föl is oldódott benne, mint forró teában a kockacukor. Kiemelt belső zsebéből egy cigarettát, amire aztán rágyújtott gyufával, Mert az mindig volt nála. Ahogy bicska is, hogy bármikor meg tudjon babrálni vele dolgokat.

Akinél nincs bicska, az nem ember! Ezt is sokat mondta.

Ekkor vette észre az út túloldalán álló autókereskedést, ahol annyi sok autó volt, amennyit egyszerre még sosem látott, csak a Cobra 17-ben autópálya balesetben. El is ámult. A cigi csak azért nem esett ki a szájából, mert már nagyon rutinos volt.

Egyébként is izgatott volt már két napja, mióta bejelentették, hogy következő hónap tizedikén, a Nagy Jótevés Napján minden magyar kap kétszázezer forintot! Még az is, aki meghal addig, mert akkor meg a rokonai kapják meg a pénzt. Olyan se volt, hogy nem kéri valaki, azt kötelező volt megkapni, benne volt a törvényben.

Az emberünknek persze ez eszébe sem jutott. Azóta máson sem gondolkodott, csak hogy mit lehet csinálni ennyi pénzzel. Most az autókereskedésről az jutott eszébe, hogy mennyibe kerülhet egy autó, egy bármilyen. Nem új, hanem ami kijönne a jótevésből, meg részletre az öreganyja nyugdíjából.

Ezzel a lendülettel el is nyomta a csikket a bolt falán, és átcsörtetett az út túloldalára, a síró kisgyerek mellett, egyenest az autókereskedés udvarára. Ott aztán megállt a tudománya, mert nem ment oda hozzá senki, elmondani a dolgokat.

– Hello! – kiáltotta. Hátha valaki észreveszi. Pedig már észrevették. Először a szagát, ami olyan volt, mint nyáron a szemeteskukának. Nem is véletlenül nem ment oda hozzá senki.

Hogy nem veszi észre valaki, hogy büdös. Morfondírozott a kereskedés tulajdonosa, Szamojéd Guszti, egy fekete X5-ös mögött lapulva.

– Mi van má’? – kiáltotta el magát a férfi újra. – Hallo!

Guszti még jobban behúzódott a kerék mögé. Csendben maradt, mint a kómába esett indián. Tudta ő, hogy ennek az embernek nem, hogy pénze sincsen, de még autóban sem ült soha, csak malacháton.

Korábban napi szinten találkozott ilyen formákkal, amikor még a követeléskezelés területén dolgozott. Eredményesen. Értsd ezalatt, hogy ha elhagyott egy falutáblát, onnét az emberek hirtelen eltűntek. De nem úgy voltak azok eltűnve, mint a Csellengőkben a világgá ment gyerekek, hogy csak a tejesdobozokon voltak meg. Ott voltak ezek, hátul a fáskamrában megbújva, meg a padláson sunyin rejtőzve. De nem sokáig, mert ahogy a pénzüket se tudták megadni, úgy rendesen elbújni sem.

Később azonban sajnos kiderült, hogy ez a vállalkozás, így ebben a formában, egy önálló büntetőjogi tényállás. Főleg felfegyverkezve, csoportosan, védekezésre képtelen személy sérelmére.

Hiába ígérte meg az ügyvédje, hogy ebből nem lesz semmi, ne aggódjon, csak beülős lett a vége. Most meg már kár aggódni, mondta a jogerős ítélet kihirdetése után az ügyvédje, akit akkor látott utoljára.

Mikor szabadult, legjobb barátja, a Rognácz Emil ment érte. Mikor kisételt a kapun és a csávó rákérdezett nála, hogy akkor most hogyan tovább Gusztikám, elmész sofőrködni, vagy vagyonőrnek, hátranézett, hány Guszti áll még ott.

Pénzt keresni ilyen dolgokból nem lehet. Hogy vagyonőr. Guszti százhúsz nettóból egy hónapban cigit vesz. És nem ez az egyetlen, főleg nem a legköltségesebb, de nem is legkárosabb szenvedélye. Nem is neki való volt a becsületes munka, az az igazság.

Lehet, hogy van, aki élvezi, hogy pék, aztán kenyereket süt, de amennyi péket leszopnak egy belvárosi szórakozóhely mellékhelységében, az még mindig annyira alacsony szám, hogy még Gellért-szoborból is több van.

Gusztit azonban nem kellett félteni, nem maradt sokáig munka nélkül. Szerencséjére ugyanis az öccse pont olyan volt, mint a Bermuda-háromszög, csak az ő környezetéből nem hajók, meg repülők tűntek el, hanem autók. Végülis tíz évet élt Mexikóban, úgyhogy nem az volt a kérdés, hogy el tud-e vinni egy autót, hanem melyiket hagyja ott.

De Ferike nem volt egy okos, vagy előrelátó gyerek: épp annyiért adott túl az autókon, hogy egy ideig bedrogozva ihasson valahol. Guszti meg gondolt egyet, aztán megvette inkább ő a lopott autókat, németből meg behozatott minden szétesett, széthajtott, széttört roncsot. Aztán hol a tesója lopott olyat, amilyet behozott a Guszti, hol fordítva, a Guszti hozott be olyat, amilyet az öccse elkötött. A kettőből meg összetákoltatott valami négykerekűt. Lehet, alattad is az egyik van.

A konstrukció azóta olyan jól működik, hogy a testvére többé nem egy piti autó tolvaj, hanem beszerzési igazgató, a Guszti pedig selyemsálat teker a nyaka köré, akkor is, ha meleg van, mert szerinte most ez a divat, ha valaki gazdag.

Ekkor azonban, ahogy Guszti ott lapul a BMW mögött, ráköszön a háta mögül egy összegyűrt harmónika nyakú, pitbull fejű, puhos harmincas félcigó, egy másik, első generációs szürke X5-ös mellől, aminek az első tulajdonosára személyesen Boldog Özséb adta fel az utolsó kenetet, miután nekirongyolt a káli lehajtónál a betonfalnak.

– Törésmentes? – szólította meg Gusztit a férfi, akin olyan csúnya barna műbőr kabát volt, mint a viselője. Meg egy piros Devergo pulcsi. Guszti azt nézte mereven, mert kicsit be is volt szívva, az az igazság. Igazából Guszti lehetőség szerint mindig be volt szívva, azóta legalábbis, hogy először kipróbálta a kábítószert 1989-ben.

– Makulátlan. Teljesen sérülésmentes – bólintott végül, feltápászkodva, és a port a nadrágjába törölte. A bőrkabátos megnyalta a kissé cserepes felsőajkát, majd végül elővett egy festékvastagság-mérőt.

– Hallod, ennek a tetején, meg az egész jobb oldalán több, mint ezer mikron a festék. Agyon lett gittelve. Hogy sérülésmentes ez?

– Hát viharkáros, úgy – vágta ki magát Guszti. – Németországban ráesett egy faág.

– Egy faág… És ezt most mondod?

– Hát nem mindenki mászkál festékmérővel! – tárta szét a kezét Guszti.

– És hány kilométer van benne?

– Honnan tudjam?

– Hát mennyit mutat?

– Számot, bazmeg! Mint a kvarcórám, amiben húsz éve nem cseréltem elemet. Lehet többször tekerték vissza, mint egy Rambo-videót.

– Összes gombos?

– Ez nem egy Nintendo, cseszed. Kormánya, az van.

– De azért még jó vas, nem? – győzködtette magát az ember.

– Hogy jó vas-e? Kurva jó! Hallod, ez a legjobb autó a világon, ráadásul német! Az előbb itt volt a szaúdi herceg, fölfelé alkudott rá, de nem adtam oda neki. Hiába könyörgött. De neked odaadom. Bár fehér az te sem vagy, de hozzád legalább illene. Mint gesztenyepürére a tejszínhab.

Guszti szabadult volna már a roncstól, ami ott állt már fél éve. Egyébként sem érezte jól magát. Bélgyulladás és allergia gyötörte. Szipogott. A mája besárgult, mosónőtérde felpuffad.  Zúgott a füle, kiújult a sérve, a nyelve üszkösödött, a szíve pedig szabálytalanul vert. Mondták is neki, hogy ne szívjon annyit, de hát ez genetikus, mondta, anyám volt ilyen, az meg tudod, mit szívott.

A férfi vonogatta kicsit a szemöldökét. Olyan volt neki ez a kereskedő, mint amikor a falusi búcsúban a céllövöldés pult mögé véletlenül betesznek egy űrlényt, csak az meg közben végig azt hiszi magáról, hogy ő a polgármester. De úgy volt vele, hogy attól még a kocsi jó lehet. Végül elrakta festékmérőjét. Úgy döntött, megveszi az autót. Volt benne kockázat, mert az volt, neki se állok leírni, hogy mennyi, de úgy volt vele, hogy ha már idejött vonattal, akkor legyen már valami. Aztán piros Seicentóval mégsem járhat. Bele sem férne. Ez legalább rendes, nagy autó. Szüretre, disznóvágásra is jó, de esküvői autónak is.

Úgyhogy Guszti pár perccel később már az üvegfalú irodájából nézgelődött kifelé, zsebében az X5-ös árával. Eldöglött a bőr kerekesszékében, aminek a kerekei le voltak szögelve, hogy ne guruljon ide-oda. Azt ugyanis nem szerette. Még amikor vette a széket, azt gondolta, hogy jó lesz, de aztán nem volt jó. Azt leszögelte inkább.

Aztán most abból nézte az utcát. Csakhogy a külvárosi kereszteződésben annyi izgalmas sem volt, mint az orrában, pedig kereste abban is az izgalmat. De most az se tudta lekötni. Általában se sok minden tudta. Egyszer látott két szamarat baszni, azt mondjuk nézte vagy öt percig.

Meg hallotta egyszer, hogy állítólag minden ember ismeri a másikat öt emberen keresztül. Vagy két évig azon gondolkozott melyik lehet az az öt, de amikor már a Szellár Misi is azt mondta, hogy ő sem ismeri személyesen a Pamela Andersont, akkor megunta a dolgot.

Olvasni szeretett mondjuk. Kurvákról szóló beszámolókat. Már éppen elolvasott volna kettőt-hármat, mikor berombolt a szobába a testvére.

– Van egy kis baj! Annamari nem hozta vissza az autót – mondta amaz, hatalmas krumpliorra alól. Ifiben boxolt ugyanis a Feri, amitől ugyan se szebb, se okosabb sem lett, de az biztos, hogy legalább kevesebb fogát gyötörte szuvasodás. Mondjuk olyan ronda volt így nagy orral, fogatlanul, hogy kicsit boxolt volna még, nem is tudom mi történik.

– Fasznak kellett neki odaadni – folytatta az olvasgatást egykedvűen Guszti. Pedig ha tudta volna, mi ezzel a probléma, lehet fölpattant volna.

– Hát tudod milyen… tudod milyen erőszakos. Erőszakos egy picsa az. – Guszti tudta. – Mindig kierőszakol valamit. Most ezt az autót. Azt mondta visszahozza. De nem hozta vissza. Azt most el se érem. Nem mondasz erre semmit?

– Mit szeretnél hallani?

– Szerinted előkerül?

– Hát, ha megint majd kis palacsintapöcsűekkel akar kúrni, mert az eresfaszú négerek, arabok, eszkimók és avarok szétbaszták a picsáját, és már leülni se tud, akkor lehet. Vagy ha megint kell neki pénz, vagy autó, vagy bármi, amire le tud még húzni.

Na, erre a Feri nagyon megsértődött.

– Faszt tudsz te – mondta, és bebaszta maga mögött az ajtót.

Guszti ennek örült. Nézhette tovább, ahogy kint a negyven fokos melegben próbálgatta a Devergo pulcsis köcsög az új X5-ösét.

Aki az indítást követően riadtan vette észre, hogy az autóban nem volt rendes váltó, csak valami geci botkar, mint a Star Trekben. Mondjuk azt meg pont nem látta, mert nem játszott benne se a Sylvester Stallone, se a Dolph Lundgren.

Hiába dőlt idegesen előre-hátra, mintha szánkózna, az autó csak nem indult el.

Idővel aztán leesett neki, hogy automata váltós a verda, azért nem találja a rendes váltót. Kicsit kétségbe is esett, mert ilyet még sosem vezetett, mindig csak rendes váltósat, meg fiatalabb korában a nevelőapja traktorját.

Gondolta, inkább kitolja az autót az útra, aztán ott majd lesz valahogy.

Igen ám, de hiába kezdte húzni-vonni, a kocsi meg sem mozdult. Eszébe jutott, hogy biztos behúzva maradt a kézifék. Amikor viszont visszaült és látta, hogy az sincs benne, mérgében és tehetetlenségében belefejelt a kormányba.

Máris dudál bazmeg, azt még csak el sem indult! – csóválta a fejét Guszti. Majd folytatta az olvasást. Nem szopik jól. Olvasta fel hangosan, és közben neheztelően ingatta a fejét.

Pedig, ha kinézett volna az ablakon, láthatta volna, hogy a szandálos ember épp barlangrajzokat karcol bicskával az autóiba.

A busz pedig kikerül az úton egy síró kisfiút.

A körzeti megbízott élete tevékeny, sokrétű, számos feladatot felölelő, odaadást, fegyelmet és  alázatot igénylő munkavégzésből áll. Általános szolgálati feladatokat teljesít, adminisztratív, ügykezelési feladatokat végez, felvilágosít, felvilágosítást kér, segítséget nyújt a rászorulóknak, őrzési, objektum-, létesítményvédelmi és általános személyvédelmi feladatokat, valamint járőrszolgálatot lát el, intézkedéseket foganatosít és határforgalmat ellenőriz, személyes szabadságot nem, továbbá személyes szabadságot korlátozó intézkedést foganatosít, kényszerítő eszközöket alkalmaz, rendőri csapaterős feladatokat teljesít, idegenrendészeti és menekültügyi feladatok ellátásába vesz részt, közrendvédelmi,- közlekedésrendészeti,bűnügyi,igazgatásrendészeti,idegenrendészeti és határrendészeti feladatokat lát el, idegen nyelven kommunikál, intézkedik.

Dankó Imre ezzel szemben asztalra rakott lábbal kurvaanyázta a tévében látható, botladozó, kapálózó, a göcsörtös lábaihoz nem illeszkedő gömb által akadályozott, a fizikai munkavégzéstől végkimerülés szélére sodródó, a felfestett, számára kijelölt területet át nem látó, kollégáival megértést, összehangolt feladatvégzést egyenes szándékkal, a pillanat tört részére ki nem alakító, ellenben az ellenfelet rendre kiszolgáló, genetikailag selejtesen mutálódott, testvérházasságból származó, képességeihez mérten jelentősen túlfizetett, profi labdarúgó játékost.

– De selejtes vagy, hogy a nénikéd kapna tőled écet! Olyan egyedül állt pedig a Harmati, hogy depressziós lett a magánytól!

-Baj van, főnök? – szólította meg Csutak János ft. zászlós közvetlenül mögötte állva. Máshol nem is nagyon tudott volna állni, úgy szét voltak hányva az akták.

– Hogyne lenne baj!? – pördült hátra Dankó.– Hogy lehet ilyen hülyét kérdezni? Hogy van-e baj? Már miért ne lenne baj, bazmeg?! Hát mitől lenne jó?! –  Csutak megszeppenve a kopott edzőcipőjét kezdte méregetni. Főnökével a viszonya hűvös volt, mint Ojmjakon egy januári reggelen, ráadásul minden eddigi nyitása Dankó felé rendre kudarcba, ha nem tragédiába torkollott.

-Ezek miatt! – fordult vissza Dankó a tévé felé, széttárt kezekkel. –  Ezek miatt, bazmeg azt a nyomorék anyád, bukok ötezerötöt! Az MTK leixelt a Szombathellyel, a vízilabdások meg megbaszták a buzi geciket, mondmá’, azokat a tetves zsidókat, azt ez az egy hiányozna, ötfeles szorzó. De ilyet te még nem láttál, a Dzsemángáli, ez a szenegáli vagy milyen leprás afrikai cigány, tizenötről melléküldte. Telibeverte a reklámtáblát! Hogy kúszna vissza a Nílusba bazmeg, ahova beleszarta az anyja! Na de ez még semmi, eztán jött ez a moldáv csatár, ez a Csermenkejov, vagy mi a geci. Ez a kecskekúró! Szóval, véletlenül bazmeg, el sem hittem, jól jött be a szöglet, csak hagynia kellett volna, hogy fejbe bassza a labda, aztán mit csinál helyette a mocskos zsidaja? Elesik! Megcsúszott az apja gecijén, hogy fogadná örökbe a román vándorcirkusz medvetápnak ezt a faszszopót!

-Figyelj, több dolog… – dörzsölte idegesen a tenyerét Csutak. Dankó újra megfordult.

-Több? – Szemei vérben úsztak, azzal méregette a bután rámeredő tepsi arcot.

– Igen, de rövid leszek… – szabadkozott. – Az egyik, megint jött bejelentés Bé bácsiról…

– Azt leszarom. Mi a többi?

-A másik, hogy van a földúton egy összetört autó…

-Az ráér. Már összetört. És mi van még?

-A másik, kint állnak valami urak és akarnak valamit feljelenteni…

– Munkásőrök, bazmeg?

– Nem tudom…  De már régóta várnak…

– Bele ne kössenek nekem a betonba, bazmeg! Kurva telibebaszott anyjukat – tápászkodott fel nehézkesen Dankó. – Gyere, bazmeg! Ezek is ma akartak utoljára feljelenteni bármit is, az ziher!

A körzeti megbízott épülete előtt négy férfi álldogált. Dankónak jó volt a megérzése, nem hiába volt állományban vagy húsz éve: pestiek voltak. Négy köcsög pesti faszszopó. Pár méterre tőlük meg egy rakás nő meg gyerek bambult ki az autókból.

– Mi lenne a gond? Apropó, máris van egy, oda nem szabad állni, rendőrség számára fenntartott hely! – bökött Dankó a parkoló járművekre.

– Elnézést, nem láttunk kint táblát… – válaszolta az egyik férfi.

– Nem kell tábla. Látja, mi ez, nem? Rendőrségi épület! Ez meg előtte van, tehát nem lehet ide állni.

– De… – nyelt egyet egy maszatos horgásznadrágot viselő férfi. A mondat azonban a torkán akadt.  – Rendben, mindjárt jövünk… – mondta inkább ahelyett, amit gondolt.

Miattam ugyan nem kell, kiáltott utánuk Dankó, majd rágyújtott egy cigire, közvetlenül az épület bejáratában, a dohányozni tilos tábla alatt.

Lassan forgatta a kezében a cigis dobozt, fejcsóválva méregette a hátoldalán látható dögcédulás hullát. Néha végigfutott a fején, hogy kettő árából már elmehetne szopatni, de még így is inkább a cigit választotta. Ráadásul mióta tilos zárt térben dohányozni, annyit szív, mint egy jóféle tengeri spongya. Tévében látta, hogy a gyöngyhalászok is mind dohányoznak. Hát az ő tüdejével sem volt semmi gond, legfeljebb csak a színe, azt meg úgysem lehetett látni.

Meccsen még most is ő futotta a legtöbbet, volt hogy két kilométert is, pedig a többiek majd egy tízessel voltak fiatalabbak nála. Ha reggel felkelt, alig köhögött tíz percig, de utána magától elmúlt a második cigi után.

De nem csak az erőnléte volt kimagasló, hanem a technikája is. Legutóbb is megye háromban olyan szépen megetette egy testcsellel a hátvédet, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Pedig a bekk nagyon nem akarta hagyni, hogy elmenjen mellette, még utána is köpött. Már a kapussal állt szemben, amikor oldalról érkezett egy furkó, tarajos autószerelő gyerek, azt fölrúgta, mint egy vödör szart. Miközben Dankó a földön fetrengett, a negyven fős hazai szurkolótábor felállva tapsolt. Szép volt Zolika, adj a kék gecinek! Zolika mosolyogva, elégedetten integetett ki nekik.

Bezzeg két nap múlva, amikor bilincsben vitték el az otthonából, nem zengett a szép volt Zolika, csak az anyja nézgelődött utána kisírt szemekkel.

A sérülés miatt aztán ki kellett hagynia Dankónak az utolsó bajnoki meccset, amin végül ixeltek, így nem jutottak fel. Pedig a Gávavencsellő, Kállósemjén, Rakamaz vagy Cellspan-Balkány meccseire van, hogy kijár kétszáz fő is. Ráadásul a készülő Cellspan-balkányi fedett sportlétesítményben ez a sok ember mind le is tud majd ülni egyből az első sorban. Ami azért jó, mert így nem köpködik egymás nyakába a szotyoládét, viszont az is le tudja köpni a partjelzőt, akinek rövid a nyála.

Dankóéknak egyébként nem volt rossz csapatuk, szervezetten, összeszokottan játszottak, ha meg elrontottak egy indítást, és a kiugró szélső Jagocska Csabi lába helyett a védő Tokár Roli szomszédos telkére rúgták a labdát, utóbbi gyorsan el tudott szaladni érte. Általában a hagyományos románsárga – pipacspiros csíkos szerelésükben léptek pályára, ami az edző Füli bá’ szerint szerencsés színösszeállítás volt, mert ha kergették őket a lódarazsak, legalább jobban hajtottak a fiúk.

A csapatnak volt kabalája is, a mindenes Jani bá’, egy lapáttal a kezében, amin támaszkodott az elmúlt húsz évben a pálya szélén.

– Hogy van Jani bá’?

– Legfeljebb egy pohár sört, köszönöm szépen. – hangzott el számtalanszor az oldalvonal mellett, amit csak Jani bá’ látott egyenesnek.

Dankó megmozgatta kicsit a bal lábát. Még mindig fájt. Szerencsére a csont nem tört el, csak a bőr szakadt fel harminc centi hosszan. Alig hét óra után az ügyeleten adtak neki felszerelést, amivel rendesen össze tudta varrni a sebét.

– Na – nyomta el közben cigarettáját Dankó az épület friss sárga falán, mikor gondolataival ideáig jutott, a négy férfi pedig visszatért a parkolásból. Az egyik belekezdett valami mondandóba, hogy kik ők, mik ők, meg itt voltak horgászni, meg a fasz se tudja mi. Dankót annyira se érdekelte, mint kardfokú tigrist egy lábos tök.

A horgásznadrágos látva ezt, roppant ideges lett. Ráadásul négy nap alatt egy rendes halat sem sikerült fogniuk, a többiek meg rá is játszottak, be se etettek rendesen, rossz méretű csalit és horgot használtak. Nincsen ebben a tóban hal, Laci, kérlek. Visszhangzott a fülében a Komáromi tudálékos hangja.

–  Azt? – próbálta Dankó nógatni a parasztot.

–  Elvitték a pénzünket és az iratainkat az autóból, amíg horgásztunk. – próbált a lényegre térni a férfi.

–  Jaaa! Há jobban kell vigyázni, nem szabad semmit az autóba’ hagyni.

–  Tessék? – lepődött meg a férfi.

–  Mondom, az autóba nem szabad hagyni semmit. Egy rágót se. Valakinek büdös a szája, azt feltöri érte az autót.

–  Kerítéssel körbevett magánterületen voltunk – mondta megütközve a férfi.

–  Hát az más, akkor meg nem is értem. Le kellett volna lőni őket, mint egy kutyát – vonta meg a vállát Dankó. Ami neki valóban nem esett volna nehezére, nem véletlen hívta pont őt át a múltkor a szomszédja, akinek az örökbefogadott kis uszkárja valahogy öregségére egy újfunlandi lett, aztán tíz kilót zabált naponta. Imi, hozd már a szolgálatid, az öreg dzsuker elfáradt, csöngetett át egyik nap hozzá a nevezett szomszéd, fejcsóválva nézve a kertjében fel-alá rohangáló nagytestű állatot. De Iminél épp nem volt a szolgálatija, mert kölcsönadta hétvégére vadászni a haverjának.

De gond az nincs így se, a dzsukert rá kell állítani egy rézlemezre, az se baj ha fém, azt áramot vezetni bele, mondta meg Dankó a frankót. A szomszédja hitte is meg nem is, hogy jó lesz ez így, de hát mégiscsak rendőr mondta, az meg nem hülye, arrafelé legalábbis nem számított annyira annak.

Mégse olyan öreg ez a dzsuker, csóválta öt perc után a fejét Dankó, de a szomszédja szerint nem a dög korával, hanem az áram erősségével volt gond. Mer’ lopják azt is a brazilok, tette hozzá. De végül mégis rendben megdöglött a kutya, csak türelem kellett hozzá.

De ez már csak így megy vidéken, nevük is csak muszájból van a kutyáknak, de van, hogy nincs is. Szóljá má annak a buzi ebnek, hogy ne ugasson! Mondja az egyik ember a másiknak. Az meg szól neki, hogy ne ugassá má, me elverlek! A kutya meg ugat tovább, aztán vagy elverik, vagy nem.

A pestieknek azonban fennakadt a szemöldökük a megjegyzésen, mondjuk feléjük a kutya bent lakik a lakásban, ami Dankóéknál még a nagymamának is külön kegynek számított.

– Nem tudom, hogy érti, mi nem hordunk magunknál fegyvert, és különben is…

– Különben is, mi?

– Ne haragudjon, de szerintem nem az én feladatom lenne, hogy…

– Nem? Akkor kié? – emelte meg a hangját Dankó.

– Hát esetleg a maguké…

– Az enyém?! – kerekedett el Dankó szeme. – Há’ persze, végülis hógyisne’, ott kellett volna állnom lesbe a bokorba! Látni előre, mi lesz! Mert csak belenézek a szolgálati varázsgömbbe, azt már látom is, hogy hopp a pestieket mindjárt megcsinálják a dakoták! Azt akkora kitüntetést kapnék, hogy daruval akasztanák a mellkasomra. Mit szólsz Jani, jó volna mi? – fordult zavartan pislogó társa felé.

– Kezd bohózatba fulladni ez egész, már ne is haragudjon. – vette át a szót pattogós hangon egy addig szótlanul álldogáló piros atlétás emberke. De hiába pattogott, így se volt több százhatvan centinél, pedig rendes ember minimum hússzal ennyinél kezdődik, vélte Dankó, aki ráadásul félt a törpéktől, és a gyerekeket se szerette.

– Mi már az eset után nyomban felhívtuk a 112-es segélyhívót, ahol vagy tíz perc után kapcsolták az illetékes rendőrkapitányságot – hadarta kitartóan a kis minyon – Ott végre valaki végighallgatott minket. Kértük, hogy jöjjenek ki, nyomokat rögzíteni, vagy amit kell ilyenkor tenni. De semmi nem történt, ott is leráztak minket!

– És aztán? Ehhez nekem mi a fasz közöm van? – fogyott el végleg Dankó türelme. – Hogy magát ki rázta le? Hát cseszegesse akkor azt! Hogy menjen ki rögzíteni azokat a nyomokat, amit maga szerint ilyenkor rögzíteni kell.

– Nem is értem miről beszél. Nekünk ott mondták, hogy jöjjünk ide, és tegyünk feljelentést – folytatta a férfi. – Mi ezt akkor mondjuk egyből kifogásoltuk, részint mert szerintünk idővel egyre kevesebb az esélye elkapni az elkövetőket, a másik meg, hogy ugye az iratainkat ellopták, nem akartunk kocsival elindulni. Mi van, ha megállítanak útközben minket a rendőrök, még mi kerülünk bajba. Erre azt mondták, hogy túl sok filmet nézünk.

– Igazuk lehet – bólintott Dankó.

– Na látja…

– Na, nem maguknak! Fogyasztottak alkoholt?

– Hogy érti? Hogy jön ez ide? Ennek milyen jelentősége van abból a szempontból, hogy kiraboltak minket? – pillantgatott zavartan a többiekre a férfi.

– Abból aztán semmilyennek, de azzal nem is tudunk foglalkozni, mert lejárt a hivatali idő – bökött Dankó a jobb válla mögé egy táblára. – Viszont ettől függetlenül nekem intézkedési kötelességem van, ha szabálysértés, vagy bűncselekmény elkövetéséről szerzek tudomást! Az már egyszer kiderült, hogy papírok nélkül vezettek, ha nem is teljesen a maguk hibájából, viszont az ittas vezetést nem áll módomban tolerálni! Nehogy hozzak egy szondát, azt felgyulladjon! – mérte végig a döbbenettől lecövekelt vörös orrú brigádot.

Ezzel hátat fordított, betessékelte a kollégáját az épületbe, és belülről kulcsra zárta az ajtót.

– Fasz Pestiek, azt hiszik, ez itt a Miami Vice. Menjünk inkább szépen vissza, nézzük meg, hogy állunk.

Nem lepődött meg különösebben, hogy nem jól. Épp a csapat edzője értékelte a vesztes mérkőzést, aki szerint egyéni hibák döntötték el a találkozót, ráadásul rosszkor, épp a szünet előtt kapták a második gólt. Fejben a fiúk már az öltözőben jártak. Hallotta elhűlve Dankó. Mer, buzik, vagy mi a faszom? Az edző elkeseredettségében kicsit sípoló hangon beszélt, szemei pedig csillogtak a nedvességtől.

– Murai Marcit sajnos ma megették a pályáról az ellenfél játékosai, pedig tőle gólt, gólokat vártunk. Edzéseken pedig rendre kiválóan teljesít a Murci, amit a mérkőzéseken nem tud megismételni, valami okból. Meg kell vizsgálnunk ezt az okot, és ha ebben az okban én is benne vagyok, akkor abból le kell vonnom nekem is valamit, de hogy mit, annyira ne menjünk előre. Ami miatt viszont álljunk meg egy pillanatra, hogy a védőink az egész mérkőzésen indiszponáltak. A Pekó legalább harmincszor helyezkedett félre. Én azt kérdezem, hogy én védekezzek, nekem kéne védekeznem a kispadról? A Pekó meg fölírja a táblára a taktikákat? Mert akkor csinálhatjuk, de akkor ne csodálkozzunk, hogy abból ami lesz! Mert az, hogy ma itt nem lehet Mohács, egy Trianon, egy ilyen szar után, már elnézést, az elkeseredés beszél belőlem, szóval az azért van, mert össze van rakva a csapat. A másik, szokni kell az új stadiont is, amihez idő kell. Ehhez a fedettséghez hozzá kell szokniuk a játékosoknak, mert jobban visszaveri a szurkolói hangokat, amik a játékosokat elbizonytalanítják. És akkor álljunk már meg! A stadion a szurkolóknak készül, akiknek, ahogy a nevükben is benne van, szurkolniuk kell, ahogy a játékosok játszani, a bírónak meg…fütyülni! Nem anyázni. Olyan nincs, hogy anyázók, fogalmilag sem, nem kell ehhez nyelvésznek lenni. És ez itt a lényeg, mert én is hallom ezeket a hangokat a pálya szélén, hogy milyen szurkoló az, aki nem szurkoló egyébként szerintem, aki olyanokat kiabál a saját játékosának, hogy ne szomorkodj, Lacika, nem a te hibád, hogy anyádnak nem volt pénze abortuszra? Meg kár, hogy nem az apád volt a buzi, mert akkor meg se születtél volna? Utána meg egyemberként rázendítenek, hogy Kutas Árpi, baszd meg az anyád? Már elnézést! Hát de miért nem lehet kihagyni ebből az anyámat? De nem csak az enyémet, hanem az összeset? Talán, ha a szurkolók se így állnának a csapathoz, a fiúknak is több kedvük lenne rohangálni. Ráadásul a játékvezetők teljesítménye is méltóságon aluli! Kettesalá. Hát miért kell, könyörgöm, annyira gyorsan belenyúlni a játékba? A tizenegyes előtt lehet, hogy a Vida bizonytalankodva szerelt, de még le volt dermedve a lába, ilyen gyorsan nem lehet felvenni a játék tempóját, főleg egy ilyen drasztikus meccsen! Nyugaton, ahol sokkal felkészültebbek a játékvezetők, én ilyet sosem látok, hogy az első támadást befújják tizenegyesre, eldöntve ezzel az egész mérkőzést. Most többet hirtelen nem is akarok mondani, mert ami kijönne a számon, az még hozzám se lenne méltó. Köszönöm.

Dankó keserűen sóhajtott és kikapcsolta a tévét.

– Tudod mit mondok, Janika? Azt mondom neked, le van szarva, jövő héten a kettesből olyan kötést rakok össze, hogy összecsinálod magad! De most hozzad a kulcsot, kimegyünk ehhez az autóhoz. Viszont neked kell vezetned, nekem kurvára fáj a lábam – mondta, majd kibontotta a negyedik doboz sörét.