Az egyik már rég bezárt, külvárosi butik kirakatában egy műanyag próbababa porosodott. Évek óta fehér áttetsző csipkés blúzt, combközépig érő farmersortot, és barna műszőr-róka bundát viselt.

Ha az öltözéke nem is, de a mozdulatlan nő sort alól kilógó műanyag lába felkeltette egy műbőr szandálos, ötvenes férfi érdeklődését. Azt mustrálta hosszasan a két apró bogárszemével, néha felkapva tekintetét a csipkés blúz alatt felsejlő plasztik domborulatokra.

De megbasznám, gondolta. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy ez így normális-e. Aztán úgy döntött, hogy az. És bámulta a kirakatot tovább.

Mondjuk, ha láttad volna, kikkel volt eddig, te is inkább a babát basztad volna meg.

Eddig nővel egyébként is csak hullarészegen volt, ilyen kellemes szalonspiccesen még sosem. A rendes kúrásról így csak homályos, egyébként nem túl jó emlékei vannak: liheg, mint az állat, izzad, meg büdös van. És mindene viszket. Ha magának csinálta, bezzeg el se fáradt annyira, saját szájszagát meg nem érezte.

Emberünk egyébként régen a népmesékben szög lett volna: amibe, ha belelépnek, fáj, ha meg rábasznak egy kalapáccsal, akkor elgörbül. De azért szögnek még így is hasznosabb lett volna, mint így, embernek, félig összeszarva. Legjobban egyébként akkor vették hasznát, ha máshol volt, úgyhogy akkor örültek igazán, amikor elment, ha meg jött, akkor annyian mondták, hogy a faszomat, ahányan ott voltak.

Ez főleg a kocsmában volt így, ahol mindig elmondta a történelmet, hogy az, hogy volt. De úgy magyarázta el az elejétől a végéig, hogy az még véletlenül sem lehetett volna úgy. Még a párhuzamos világokban sem, akármennyi is van belőlük.

Csak az hibázik, aki hülye! Mondta. Aztán ha hiszed, ha nem, a végére mindenki hülye volt.

Viszont olyan nagy hanggal, magabiztosan mondta a dolgokat, hogy egyedül csak egy ember mert vitába szállni vele, aki korábban egy gimnáziumban dolgozott portásként.

Mindeközben az atomkátyús úton egy kisgyerek úgy hajtotta a biciklijét, ahogy azt az anyja kifejezetten megtiltotta neki. Vágódott is akkorát, mikor megpadkázta a járdát, mint az egykereküző vak medve. El is kezdett hangosan sírni, lehet, hogy még a lába is eltört.

A próbababát gusztáló férfi erre ösztönösen megfordult, ahogy a bogarak is odasereglenek éjjel az égő villanykörte köré. Látta a gyerek vérző lábát, hallotta, hogy sír, mégsem csinált semmit. Már azon kívül, hogy megvakarta az orrát, mert az meg viszketett.

Inkább elfordult.

A vért amúgy sem szerette. Még jó, hogy nem lettem nő. Azt vérezne a pinám. Gondolta már kamaszon is. Aztán azóta is örül, hogy ő az, és nem más.

Amúgy is, minek esik el. Fogalmazódott meg benne orrvakarás közben inkább egy érzés, mint gondolat, ami aztán föl is oldódott benne, mint forró teában a kockacukor. Kiemelt belső zsebéből egy cigarettát, amire aztán rágyújtott gyufával, Mert az mindig volt nála. Ahogy bicska is, hogy bármikor meg tudjon babrálni vele dolgokat.

Akinél nincs bicska, az nem ember! Ezt is sokat mondta.

Ekkor vette észre az út túloldalán álló autókereskedést, ahol annyi sok autó volt, amennyit egyszerre még sosem látott, csak a Cobra 17-ben autópálya balesetben. El is ámult. A cigi csak azért nem esett ki a szájából, mert már nagyon rutinos volt.

Egyébként is izgatott volt már két napja, mióta bejelentették, hogy következő hónap tizedikén, a Nagy Jótevés Napján minden magyar kap kétszázezer forintot! Még az is, aki meghal addig, mert akkor meg a rokonai kapják meg a pénzt. Olyan se volt, hogy nem kéri valaki, azt kötelező volt megkapni, benne volt a törvényben.

Az emberünknek persze ez eszébe sem jutott. Azóta máson sem gondolkodott, csak hogy mit lehet csinálni ennyi pénzzel. Most az autókereskedésről az jutott eszébe, hogy mennyibe kerülhet egy autó, egy bármilyen. Nem új, hanem ami kijönne a jótevésből, meg részletre az öreganyja nyugdíjából.

Ezzel a lendülettel el is nyomta a csikket a bolt falán, és átcsörtetett az út túloldalára, a síró kisgyerek mellett, egyenest az autókereskedés udvarára. Ott aztán megállt a tudománya, mert nem ment oda hozzá senki, elmondani a dolgokat.

– Hello! – kiáltotta. Hátha valaki észreveszi. Pedig már észrevették. Először a szagát, ami olyan volt, mint nyáron a szemeteskukának. Nem is véletlenül nem ment oda hozzá senki.

Hogy nem veszi észre valaki, hogy büdös. Morfondírozott a kereskedés tulajdonosa, Szamojéd Guszti, egy fekete X5-ös mögött lapulva.

– Mi van má’? – kiáltotta el magát a férfi újra. – Hallo!

Guszti még jobban behúzódott a kerék mögé. Csendben maradt, mint a kómába esett indián. Tudta ő, hogy ennek az embernek nem, hogy pénze sincsen, de még autóban sem ült soha, csak malacháton.

Korábban napi szinten találkozott ilyen formákkal, amikor még a követeléskezelés területén dolgozott. Eredményesen. Értsd ezalatt, hogy ha elhagyott egy falutáblát, onnét az emberek hirtelen eltűntek. De nem úgy voltak azok eltűnve, mint a Csellengőkben a világgá ment gyerekek, hogy csak a tejesdobozokon voltak meg. Ott voltak ezek, hátul a fáskamrában megbújva, meg a padláson sunyin rejtőzve. De nem sokáig, mert ahogy a pénzüket se tudták megadni, úgy rendesen elbújni sem.

Később azonban sajnos kiderült, hogy ez a vállalkozás, így ebben a formában, egy önálló büntetőjogi tényállás. Főleg felfegyverkezve, csoportosan, védekezésre képtelen személy sérelmére.

Hiába ígérte meg az ügyvédje, hogy ebből nem lesz semmi, ne aggódjon, csak beülős lett a vége. Most meg már kár aggódni, mondta a jogerős ítélet kihirdetése után az ügyvédje, akit akkor látott utoljára.

Mikor szabadult, legjobb barátja, a Rognácz Emil ment érte. Mikor kisételt a kapun és a csávó rákérdezett nála, hogy akkor most hogyan tovább Gusztikám, elmész sofőrködni, vagy vagyonőrnek, hátranézett, hány Guszti áll még ott.

Pénzt keresni ilyen dolgokból nem lehet. Hogy vagyonőr. Guszti százhúsz nettóból egy hónapban cigit vesz. És nem ez az egyetlen, főleg nem a legköltségesebb, de nem is legkárosabb szenvedélye. Nem is neki való volt a becsületes munka, az az igazság.

Lehet, hogy van, aki élvezi, hogy pék, aztán kenyereket süt, de amennyi péket leszopnak egy belvárosi szórakozóhely mellékhelységében, az még mindig annyira alacsony szám, hogy még Gellért-szoborból is több van.

Gusztit azonban nem kellett félteni, nem maradt sokáig munka nélkül. Szerencséjére ugyanis az öccse pont olyan volt, mint a Bermuda-háromszög, csak az ő környezetéből nem hajók, meg repülők tűntek el, hanem autók. Végülis tíz évet élt Mexikóban, úgyhogy nem az volt a kérdés, hogy el tud-e vinni egy autót, hanem melyiket hagyja ott.

De Ferike nem volt egy okos, vagy előrelátó gyerek: épp annyiért adott túl az autókon, hogy egy ideig bedrogozva ihasson valahol. Guszti meg gondolt egyet, aztán megvette inkább ő a lopott autókat, németből meg behozatott minden szétesett, széthajtott, széttört roncsot. Aztán hol a tesója lopott olyat, amilyet behozott a Guszti, hol fordítva, a Guszti hozott be olyat, amilyet az öccse elkötött. A kettőből meg összetákoltatott valami négykerekűt. Lehet, alattad is az egyik van.

A konstrukció azóta olyan jól működik, hogy a testvére többé nem egy piti autó tolvaj, hanem beszerzési igazgató, a Guszti pedig selyemsálat teker a nyaka köré, akkor is, ha meleg van, mert szerinte most ez a divat, ha valaki gazdag.

Ekkor azonban, ahogy Guszti ott lapul a BMW mögött, ráköszön a háta mögül egy összegyűrt harmónika nyakú, pitbull fejű, puhos harmincas félcigó, egy másik, első generációs szürke X5-ös mellől, aminek az első tulajdonosára személyesen Boldog Özséb adta fel az utolsó kenetet, miután nekirongyolt a káli lehajtónál a betonfalnak.

– Törésmentes? – szólította meg Gusztit a férfi, akin olyan csúnya barna műbőr kabát volt, mint a viselője. Meg egy piros Devergo pulcsi. Guszti azt nézte mereven, mert kicsit be is volt szívva, az az igazság. Igazából Guszti lehetőség szerint mindig be volt szívva, azóta legalábbis, hogy először kipróbálta a kábítószert 1989-ben.

– Makulátlan. Teljesen sérülésmentes – bólintott végül, feltápászkodva, és a port a nadrágjába törölte. A bőrkabátos megnyalta a kissé cserepes felsőajkát, majd végül elővett egy festékvastagság-mérőt.

– Hallod, ennek a tetején, meg az egész jobb oldalán több, mint ezer mikron a festék. Agyon lett gittelve. Hogy sérülésmentes ez?

– Hát viharkáros, úgy – vágta ki magát Guszti. – Németországban ráesett egy faág.

– Egy faág… És ezt most mondod?

– Hát nem mindenki mászkál festékmérővel! – tárta szét a kezét Guszti.

– És hány kilométer van benne?

– Honnan tudjam?

– Hát mennyit mutat?

– Számot, bazmeg! Mint a kvarcórám, amiben húsz éve nem cseréltem elemet. Lehet többször tekerték vissza, mint egy Rambo-videót.

– Összes gombos?

– Ez nem egy Nintendo, cseszed. Kormánya, az van.

– De azért még jó vas, nem? – győzködtette magát az ember.

– Hogy jó vas-e? Kurva jó! Hallod, ez a legjobb autó a világon, ráadásul német! Az előbb itt volt a szaúdi herceg, fölfelé alkudott rá, de nem adtam oda neki. Hiába könyörgött. De neked odaadom. Bár fehér az te sem vagy, de hozzád legalább illene. Mint gesztenyepürére a tejszínhab.

Guszti szabadult volna már a roncstól, ami ott állt már fél éve. Egyébként sem érezte jól magát. Bélgyulladás és allergia gyötörte. Szipogott. A mája besárgult, mosónőtérde felpuffad.  Zúgott a füle, kiújult a sérve, a nyelve üszkösödött, a szíve pedig szabálytalanul vert. Mondták is neki, hogy ne szívjon annyit, de hát ez genetikus, mondta, anyám volt ilyen, az meg tudod, mit szívott.

A férfi vonogatta kicsit a szemöldökét. Olyan volt neki ez a kereskedő, mint amikor a falusi búcsúban a céllövöldés pult mögé véletlenül betesznek egy űrlényt, csak az meg közben végig azt hiszi magáról, hogy ő a polgármester. De úgy volt vele, hogy attól még a kocsi jó lehet. Végül elrakta festékmérőjét. Úgy döntött, megveszi az autót. Volt benne kockázat, mert az volt, neki se állok leírni, hogy mennyi, de úgy volt vele, hogy ha már idejött vonattal, akkor legyen már valami. Aztán piros Seicentóval mégsem járhat. Bele sem férne. Ez legalább rendes, nagy autó. Szüretre, disznóvágásra is jó, de esküvői autónak is.

Úgyhogy Guszti pár perccel később már az üvegfalú irodájából nézgelődött kifelé, zsebében az X5-ös árával. Eldöglött a bőr kerekesszékében, aminek a kerekei le voltak szögelve, hogy ne guruljon ide-oda. Azt ugyanis nem szerette. Még amikor vette a széket, azt gondolta, hogy jó lesz, de aztán nem volt jó. Azt leszögelte inkább.

Aztán most abból nézte az utcát. Csakhogy a külvárosi kereszteződésben annyi izgalmas sem volt, mint az orrában, pedig kereste abban is az izgalmat. De most az se tudta lekötni. Általában se sok minden tudta. Egyszer látott két szamarat baszni, azt mondjuk nézte vagy öt percig.

Meg hallotta egyszer, hogy állítólag minden ember ismeri a másikat öt emberen keresztül. Vagy két évig azon gondolkozott melyik lehet az az öt, de amikor már a Szellár Misi is azt mondta, hogy ő sem ismeri személyesen a Pamela Andersont, akkor megunta a dolgot.

Olvasni szeretett mondjuk. Kurvákról szóló beszámolókat. Már éppen elolvasott volna kettőt-hármat, mikor berombolt a szobába a testvére.

– Van egy kis baj! Annamari nem hozta vissza az autót – mondta amaz, hatalmas krumpliorra alól. Ifiben boxolt ugyanis a Feri, amitől ugyan se szebb, se okosabb sem lett, de az biztos, hogy legalább kevesebb fogát gyötörte szuvasodás. Mondjuk olyan ronda volt így nagy orral, fogatlanul, hogy kicsit boxolt volna még, nem is tudom mi történik.

– Fasznak kellett neki odaadni – folytatta az olvasgatást egykedvűen Guszti. Pedig ha tudta volna, mi ezzel a probléma, lehet fölpattant volna.

– Hát tudod milyen… tudod milyen erőszakos. Erőszakos egy picsa az. – Guszti tudta. – Mindig kierőszakol valamit. Most ezt az autót. Azt mondta visszahozza. De nem hozta vissza. Azt most el se érem. Nem mondasz erre semmit?

– Mit szeretnél hallani?

– Szerinted előkerül?

– Hát, ha megint majd kis palacsintapöcsűekkel akar kúrni, mert az eresfaszú négerek, arabok, eszkimók és avarok szétbaszták a picsáját, és már leülni se tud, akkor lehet. Vagy ha megint kell neki pénz, vagy autó, vagy bármi, amire le tud még húzni.

Na, erre a Feri nagyon megsértődött.

– Faszt tudsz te – mondta, és bebaszta maga mögött az ajtót.

Guszti ennek örült. Nézhette tovább, ahogy kint a negyven fokos melegben próbálgatta a Devergo pulcsis köcsög az új X5-ösét.

Aki az indítást követően riadtan vette észre, hogy az autóban nem volt rendes váltó, csak valami geci botkar, mint a Star Trekben. Mondjuk azt meg pont nem látta, mert nem játszott benne se a Sylvester Stallone, se a Dolph Lundgren.

Hiába dőlt idegesen előre-hátra, mintha szánkózna, az autó csak nem indult el.

Idővel aztán leesett neki, hogy automata váltós a verda, azért nem találja a rendes váltót. Kicsit kétségbe is esett, mert ilyet még sosem vezetett, mindig csak rendes váltósat, meg fiatalabb korában a nevelőapja traktorját.

Gondolta, inkább kitolja az autót az útra, aztán ott majd lesz valahogy.

Igen ám, de hiába kezdte húzni-vonni, a kocsi meg sem mozdult. Eszébe jutott, hogy biztos behúzva maradt a kézifék. Amikor viszont visszaült és látta, hogy az sincs benne, mérgében és tehetetlenségében belefejelt a kormányba.

Máris dudál bazmeg, azt még csak el sem indult! – csóválta a fejét Guszti. Majd folytatta az olvasást. Nem szopik jól. Olvasta fel hangosan, és közben neheztelően ingatta a fejét.

Pedig, ha kinézett volna az ablakon, láthatta volna, hogy a szandálos ember épp barlangrajzokat karcol bicskával az autóiba.

A busz pedig kikerül az úton egy síró kisfiút.