Gyári szürke Suzuki Ignis megy negyvennel az autópályán Gödöllőnél. Öten ülnek benne, ahányan csak lehet, és minden eldobott csikknél, döglött mókusnál, enyhébb széllökésnél fékeznek.

Innen már lehet tudni: jönnek fel a rokonok a Trófeába! A belső sávban mennek, mert tudják, hogy 39 kilométer múlva valahol majd balra kell kanyarodni, már ha épségben, élve odaérnek.

A célállomás közelében még óvatosabbak, lassíts papa, ne menj tovább, nem lesz hely! Úgyhogy háromszáz méterrel a hely előtt már manőverezésbe kezdenek, túl nagy a rizikó, mi lesz, ha tényleg nem lesz. Három nézi a fa távolságát, egy a legközelebbi autóét. Megy az idegeskedés, befér-e, neki megy-e, egyáltalán meg lehet-e állni, hülyézés, engemtenehülyézés.

Utána séta.

Az ajándék, hogy befizetünk, veszi elejét a dolognak az ember, mert látja, hogy a nő már mondaná a magáét. Szatyor a kezükben nem hozásra van.

Hely előtt újabb idegeskedés, majdnem üres a parkoló. Ráadásul hiába araszoltak, így is húsz perccel a nyitás előtt érkeztek. Elég lett volna hétkor indulni, mondja a papa, és már izomból el is szívott fél doboz cigit.  

De kell is az idegesség, meg a séta, az fogyaszt, annak meg lesz honnan lejönnie, csak jussanak be végre.

Ilyen svédasztalos helyeken én mindig azon agyalok, hogy mennyit illik ülni előtte az asztalnál, hogy utána elmehessen az ember végre zabálni. Általában megvárom, míg a pincér megkérdezi, hogy mit iszom, aztán megkérdezem az egyik ismerőst, hogy hogy van, jól gondolom, aztán köhintek egyet, majd szabadkozva elindulok, hogy mindjárt jövök.

A feketeöves svédasztal pusztító ezzel szemben már a bejáratból rádobja az egyik szék hátára a kabátját, és már ott is áll tányérral a kezében az etetőnél. Lófaszt felvezető kör! Nyélgáz a rajtvonalról.

De kell is elhivatottság, van mit megenni. A konyhafőnök építésanyag-előkészítő gép kezelő tanfolyamon végzett summa cum laude: tíz kiló kavicsból háromszáz liter betont kevert ki. Ma ugyanezt a mennyiséget hozza pörköltből, tíz kiló bármilyen alapanyagból, az se baj, ha nem kavics.

Apropó, mikor láttál utoljára fülbevalós férfit? Mert én a Trófeában, ott viszont az összeset. Szabad lesz? Lavírozok közöttük ügyesen, de hopp, beáll elém egy kis puhos kislány, akinek, mint az űzött vadnak, gúvadnak előre szemei. Lehet attól fél, hogy az a két merőkanál sushi, amit kiszedett, leugrik a tányérjáról, mert tudja, hogy nyersek. Tesz rá hát nehezéknek egy mátrai borzast. Ez alól ugráljál te sushi! De az is lehet, hogy köretnek nézte, felkarikázott rizibizinek.

Mellettem csávó egy körből próbálja megoldani az egész lakomát. Burgundi szarvas, rántott karaj, pankómorzsás torpedórák, sajtmasszában sült csirkemell, sok jó állat, hogy elférnek egy tányéron! Nője nézi az asztaltól, milyen türelemmel és finom mozdulatokkal helyez fel az egészre még egy szelet hawaii pizzát a majonézes krumpli mellé a nagy Jenga bajnok, bezzeg attól otthon nem fél, hogy leveri a faszával a pinát.

Vegyél még. Szól rá az apja a gyerekre, teliszájjal. Ki van fizetve, ingyen van. Hörgi.

Képzeld mi lenne, ha tizenötért meg tudná baszni rosszlányokon az egész első oldalt. Hú de ronda, de öreg, de jó büdös. Aztán miután a farka, az ujja és az orra is lekókadt, kimenne a gardróbba a seprűért is. 

Gyere ide, inti oda az üzletvezető idegesen az egyik fiatal felszolgáló srácot. Hülye vagy bazmeg, meg van rohadva a rántott karfiol, csupa zöld, mindent azért ne rakjunk ki. Gyerek néz, szerintem az rántott brokkoli, mondja. Látszik, a főni nincs meggyőzve. De mondjuk brokkoli, vagy rohadt karfiol, végülis mindegy, megzabálják. Csak hozz még ki tartárt, ereggyé.

Állítólag anno az őslevesben csupa ilyen szerves geci összebuzerálódott, abból lett az élet. Hát én sréhen szemben annak a rövidszoknyás, pókhasú, piros hajú hölgynek megnézném a beleit, mert kétlem, hogy az ősleves sűrűbb lett volna, mint a pikáns bajor sertéspörkölt, hortobágyi palacsinta, csokoládé torta, csirkepaprikás, pácolt retek maki, somlói, uborkasaláta, brassói aprópecsenye, tatár beefstek massza. Ha nem robbantaná bele másnap az egészet a fajanszba, tuti kimászna előbb-utóbb a torkán egy dinoszaurusz.

Na, de kik állnak kint Panamérákkal meg Cayenne-ekkel a bejáratnál? Hohó, hát a különteremben a bűnsegédek éves találkozóját tartják! Ott aztán senkit nem a koronavírus támadott meg, hanem a kolumbiai nátha. De nem is félnek, hogy valaki elkapja: sőt, az a lényeg, hogy elkapják, de lehetőleg ne az övét, hanem ő a másét.

Csávó ölében egy tányért szorongat, hogy ha bejön a pincér, azt gondolja, csak rá akarja szórni a cukrot a kakaós palacsintára. Másik a szalvétába rázza, azt úgy csinál, mint aki az orrát fújja, de közben szívja.

Egy másik egy nagy tál csirkeszárnnyal jár körbe: tes-tessék, csirke, sült, sült csirkeszárny… ilyen, ja, sült, van. De nem kell senkinek. A másik tálca érdekesebb: nézd, ilyen, mondjuk van ilyen, Unicum. Vagy Gin. Is. De. mondjuk van, ilyen, demondjuk vodka. Is.  

Próbálok megállni, kilép elém ilyen csávó, kajak majdnem elütöm.  Kezd egy sztoriba ilyen kigombolt inges, miközben levesz a tálcáról két Jägert. Fullra beszart az ember, villamosról szállt le, jött a zebrán, de így nem nézett körbe, meg semmi. Akkor látom, múltkori ügyemből a bíró. A köcsög.

Haverja próbálja értelmezni a hallottakat. Bíró bazmeg, azt villamossal jár? Hát ennyit tanult, azt egy kurva számlát se tud kitölteni a kuka tetején, hogy legyen pénze?

Mér nem ütötted el akkor, Sanyi? Kérdi valaki, aki ezek szerint még nem hallott a LED High Performance fényszóróról, meg a matt fényezésről, meg arról, hogy azok mennyit érnek.

Te a saját bíróddal foglalkozzál, azt üssed el! Replikázik Sanyi, és gyorsan bedönti a két italt.

Hé, fogjad meg. Nyomja közben az előbbi tálcás csávó a pincér kezébe az érintetlen csirkeszárnyas tálat.

Figyelj, ennyit nem lehet megenni. Ezt add inkább oda kint a’ izé, a szegényeknek.

Azok az éhesek. Repedjen ki a belük nekik.